Iskolai könyvtár

Könyvtár címe: Szegedi SZC Gábor Dénes Technikum és Szakgimnázium
6724 Szeged
Mars tér 14.

„A” épület alagsor 0017

Telefon: +36 (62) 558-750

Könyvtáros: Balla-Mustos Mónika

Iskolánk könyvtára csatlakozik a SZIRÉN on-line katalógus rendszerhez, így a könyvtári katalógus és az olvasók saját kölcsönzési adatai bármikor, bárhonnan, korlátozás nélkül elérhetők. Az olvasók hozzáférnek saját kölcsönzési adataikhoz, megtudhatják, hogy mely dokumentumok vannak náluk, azok kölcsönzési ideje mikor jár le.

A kölcsönző programban a tagok adatainak nyilvántartásában a jelszó mező kitöltésével minden olvasó egyedi jelszóhoz jut. Kérd a könyvtárosok segítségét! Az interneten az olvasók a nevükkel és ezzel a jelszóval azonosítják magukat. Ha az olvasó nem kér jelszót, törzsszámával is azonosíthatja magát. Helyes azonosítás esetén hozzáférhet kölcsönzési adataihoz.

Mikor van nyitva az iskolai könyvtár?

Hétfő: 8:00 – 14:30

Kedd: 8:00 – 14:30

Szerda: 8:00 – 13:00

Csütörtök: 8:00 – 13:00

Péntek: 8:00 – 13:00

A könyvtár fogalma     

A könyvtár könyveket (és más ismerethordozókat) gyűjtő, azokat rendező és a használóknak közrebocsátó intézmény. Dokumentumok gyűjteménye, melyeket célszerűen válogatnak, használatra alkalmassá tesznek, és a közönség igénybevételére szánnak.

A könyvtár feladatai

A könyvtár könyvek, folyóiratok, általában a papíralapú dokumentumok és nyomtatványok gyűjtésével, rendszerezésével, feldolgozásával, tárolásával és visszakeresésével foglalkozik, de az informatika térhódításával a könyvtárak feladatköre kibővült. A nem hagyományos adathordozók: filmek, hanglemezek, magnószalagok és kazetták szinte megjelenésüktől kezdve gyűjtőkörükbe tartozik. Az elektronikus digitális hordozók elterjedésével, ezekkel is bővült a paletta, az irodalomkutatást, rendszerezést és kölcsönzést kiterjesztették ezekre is.

A könyvtár feladatai összefoglalva: ismeretek gyűjtése, feldolgozása, visszakereshetővé és elérhetővé tétele.

Tételesen és részletesen: adott (tudomány) terület dokumentumainak számbavétele.

Fontos eszköze a bibliográfia. A bibliográfia lehet az ismeretek szerint általános bibliográfia vagy szakbibliográfia. A regisztrált dokumentumtípusok szerint lehet könyv-, sajtó bibliográfia, repertórium, azaz cikkbibliográfia, zenemű- vagy térkép-bibliográfia, illetve filmográfia. Gyűjtőkör szerint lehet teljes vagy válogatott (minőségi szempont), egyetemes, regionális vagy nemzeti (földrajzi szempont), kurrens vagy retrospektív (idő szempont). Szokás még a feldolgozás módszere szerint is csoportosítani a bibliográfiákat Az elrendezés módja szerint megkülönböztetünk betűrendi, tárgyi, kronologikus vagy topográfiai bibliográfiát, illetve a feltárás mélysége szerint regisztratív, annotált vagy referáló bibliográfiát.

Gyűjtés: a dokumentumok fizikai beszerzése. Fontos a gyűjtőhelyek tevékenységével kapcsolatban az összehangoltság és az együttműködés. A gyűjtőköri szabályzat tartalmazza, hogy az adott könyvtár mit és miként gyűjt.

Megőrzés: a gyűjtéssel szorosan összefüggő, a dokumentumok fizikai jellegétől függően összetett tevékenység. Speciális probléma az elektronikus dokumentumok megőrzése. A fizikai romlás meggátolása ma még nem ismert technológiát igényel, másrészt a régebbi elektronikus adattárolási formátumok nem feltétlenül kompatibilisek a korszerű adat-olvasási módokkal.

Feltárás, elemzés: megkülönböztetjük a formai feltárást és a tartalmi feltárást. A formai feltárás a bibliográfiai leírás elkészítése, a dokumentumok formai jegyei (szerző neve, dokumentum címe vagy címei, stb.) alapján történik. A tartalmi feltárás a dokumentum témájának, tartalmának meghatározása. Két fő eszköze a szakkatalógus és a tárgyszókatalógus. A tartalmi feltárást osztályozásnak is nevezzük.

Szolgáltatás: összetett tevékenység, amely magába foglalja a kölcsönzés, illetve a helyben használat biztosítását, a könyvtárközi kölcsönzés lebonyolítását, másolat készítését és a rendelkezésre bocsátását is, melynek fontos eleme az információ.

Tájékoztatás: szokás a könyvtárak tájékoztató tevékenységét funkció, orientáció és tartalom szerint csoportosítani. Funkció szerint szokás megkülönböztetni visszatekintő retrospektív vagy újdonságértesítő, kurrens tájékoztatást. Orientáció szerint létezik dokumentum-, tudomány-, felhasználó- és feladatorientált tájékoztatás. Tartalom szerint a tájékoztatás lehet faktorgrafikus vagy szakirodalmi.

A könyvtár típusai

Nemzeti könyvtár

Alapvető feladata minden (a mi esetünkben) magyar vonatkozású könyvtári anyag gyűjtése, feltárása és megőrzése. Magyar vonatkozásúnak tekintünk minden hazai nyomdaterméket, külföldön megjelent magyar nyelvű vagy Magyarországról szóló, azzal kapcsolatos művet is. Hagyományos elnevezésük: hungarikum.
Itt őrzik a nemzeti kultúra felbecsülhetetlen értékeit. Külön rendelkezés biztosítja, hogy a nemzeti könyvtár minden Magyarországon sokszorosított műből részesüljön (köteles példány). A nemzeti könyvtár országos jelentőségű, ún. központi szolgáltatásokat is fenntart, központi katalógust vezet, ennek segítségével szervezi a könyvtárak közti kölcsönzést (könyvtárközi kölcsönzés), nyilvántartja a külföldről származó könyvtári anyagokat,szervezi a nemzetközi kiadványcserét.

Közművelődési könyvtár

Feladatuk, hogy szolgáltatásaikkal minden állampolgár számára biztosítsák a művelődés, a tájékozódás lehetőségét. Alapozó jellegű szolgáltatást nyújtanak a lakosság széles rétegeinek
A közművelődési könyvtárnak hazánkban 3 fajtája van:önkormányzati, szakszervezeti és egyéb.

Az önkormányzati könyvtárak a lakóhelyeket és azok vonzási körzetét látják el, a lakosság egészének nyújtanak nyilvános szolgáltatást. Fenntartójukból adódóan lehetnek fővárosi-, megyei-, városi-, községi könyvtárak.

A szakszervezeti könyvtárak feladata a dolgozók munkahelyi ellátása. Fenntartójuk a szakszervezet.

Az egyéb közművelődési könyvtárak rétegkönyvtárak: az egészségügyi és szociális intézmények, a fegyveres testületek és büntetés-végrehajtási intézetek keretében szolgálják az általános művelődést.

Az életkor szerinti igények kiszolgálását segítik nagyobb településeken a gyermekkönyvtárak. Sajátos igényt szolgálnak ki a zenei könyvtárak.

Szakkönyvtár
Feladata a fenntartó intézmény, a vállalat szakirodalmi és tájékoztatási igényeinek kielégítése, a kutató-fejlesztő tevékenység támogatása. A szakkönyvtárak viszonylag szűk ismeretkör dokumentumait gyűjtik, de azokat mélyebben. Feladatkörük szélessége szerint megkülönböztetünk helyi, területi, országos feladatkörű szakkönyvtárakat.
A helyi feladatkörű szakkönyvtárak kizárólag a fenntartó intézmény szakirodalmi és tájékoztatási igényeit elégítik ki, a területi viszont a városra, megyére, országrészre kiterjedően működnek. A szakkönyvtárakban a dokumentumszolgáltatás mellett különösen jelentős a közvetlen információszolgáltatás.

Felsőoktatási könyvtár
Az egyetemi és a főiskolai könyvtárak tartoznak ide. Alapvető feladatuk az adott oktatási intézmény oktató-nevelő- és tudományos munkájának segítése. Ezen belül feladatuk szakirodalom és tájékoztatás nyújtása az oktató- és kutatómunkához, a hallgatók tanulmányaihoz. A felsőoktatási, különösen az egyetemi könyvtárak gazdag gyűjteményükkel szakkönyvtári feladatot is betöltenek.

Iskolai könyvtár
Idetartoznak az általános és a középiskolák könyvtárai. Feladatuk az ott folyó oktató-nevelő tevékenység segítése, az ehhez szükséges könyvek, folyóiratok és egyéb könyvtári anyagok biztosítása, feltárása, használatuk megszervezése. Fontos feladatuk a tanulók felkészítése az önálló könyvtárhasználatra. E könyvtárak a tantestület részére pedagógiai kézikönyvtári gyűjteményt is tartalmaznak.

Elektronikus könyvtár
A számítógépes könyvtári rendszerek elterjedésének következtében jelentősen megváltoztak a hagyományos dokumentum-feldolgozó módszerek. A dokumentumok bibliográfiai leírását új alapokra helyező szabványcsaládnak több tagja jelent meg. Ebből az egyik az ISBD/ER (International standard bibliographic description for electronic resources), mely definíciója elektronikus dokumentumnak tekinti mindazokat az anyagokat, amelyek kezeléséhez számítógép kell, beleértve azokat is, amelyekhez valamilyen perifériára van szükség, függetlenül attól, hogy interaktív módon használják-e őket vagy sem. Az elektronikus dokumentumok két típusba sorolhatók: adatok, programok

Adatok azok, ahol számok, betűk, grafikák, képek vagy hangok formájában, illetve ezek bármilyen kombinációjában jelenik meg az információ.
Programok bármilyen feladat végrehajtására és működtetésére vonatkozó eljárások összessége, beleértve az adatfeldolgozást is.

Az ISBD/ER az adatok hozzáférési módjától függően két eljárásmódot különít el: más a teendő, a lokális, illetve a távoli/közvetett elérésű elektronikus dokumentumok bibliográfiai leírása tekintetében (a távoli nem távolságot jelent). A lokális hozzáférésű dokumentumok fizikailag is jelen vannak. A szabvány szempontjából távoli dokumentumnak minősül mindaz, amit a felhasználó nem tud fizikai entitásként kezelni, tehát minden olyan anyag, amit csak egy input/output eszközön keresztül tud elérni, függetlenül attól, hogy az elektronikus dokumentumot valóban távoli, hálózaton keresztül elérhető számítógépes rendszerben, vagy helyben lévő merevlemezen, illetve valamilyen más eszközön tárolják.

Könyvtárak felépítése

Zárt raktári vagy szabadpolcos rendszer

A könyvtárakat sokféle szempont szerint szokás osztályozni. Egy ezek közül a könyvtár felépítésére vonatkozik. Számottevően eltér egy több millió tétellel rendelkező, sokrétű feladatokkal rendelkező nagy könyvtár és egy néhány tízezer egységgel rendelkező kis könyvtár felépítése, szerkezete. Ezek alapján a következő rendszerű könyvtárakat szoktuk megkülönböztetni:

Zárt raktári rendszerű

A könyvtár dokumentumgyűjteménye közvetlenül nem érhető el az olvasók részéről: a kapocs a dokumentum és az olvasó között a katalógus, a számítógépes rendszer, illetve a tájékoztató könyvtáros. Ezt a megoldást a nagy gyűjteménnyel rendelkező könyvtárak használják. Előnye a dokumentumok fokozottabb védelme, a raktári rendet olvasói tájékozatlanság nem zavarhatja meg, illetve jobb a helykihasználása is a szabadpolcos rendszerhez képest. Hátrány, hogy az olvasó csak a kiválasztás után kerül kapcsolatba a dokumentummal, ez esetenként megnehezíti a választást.

Szabadpolcos rendszerű

A könyvtári gyűjtemény az olvasók részéről szabadon hozzáférhető. Az olvasó szabadon mozoghat a szakrendben elhelyezett dokumentumokat tartalmazó polcok között. A dokumentumokat kiválasztás előtt kézbe veheti, megtekintheti, de fennáll a dokumentum sérülésének veszélye, illetve ha az olvasók nem tartják be az olvasótermi rendet, esetenként a dokumentumok nem a helyükre kerülnek vissza. A szabadpolcos rendszer helykihasználása mindig rosszabb, mint a zárt raktári rendszernek. Főleg kisebb, pl. iskolai közművelődési könyvtárak szerveződnek ilyen rendszerben.

Vegyes rendszerű

Olykor a könyvtár a fenti két rendszert egyszerre alkalmazza Jelentős dokumentumszámú szabadpolcos rendszer áll az olvasók rendelkezésére, de a ritkábban használt és/vagy értékesebb dokumentumokat zárt raktári rendszerben tárolják, és a katalógus közvetítésével teszik kiválaszthatóvá az olvasók számára.

Könyvtári terek

A könyvtár egyes funkciói speciális kialakítást igényelnek. Hely esetén nagy könyvtárban ezek külön terek. Kisebb könyvtár esetében nem csak a funkciók lesznek összevonva, de egyazon tér több feladatot is elláthat. A legfontosabb funkcionális terek a következők:

Szabadpolcos rendszer: csak a szabadpolcot (vagy azt is) tartalmazó könyvtárak része. Igen helyigényes, az olvasók biztonságos mozgását lehetővé téve kell elhelyezni a dokumentumokat. A dokumentumok szakrendben helyezkednek el.

Olvasóterem: folyóiratok, kézikönyvek helyben olvasására szolgál. A kézikönyvtár innen elérhető. E tér feladata a dokumentumok helyben olvasásához megfelelő körülmények biztosítása.

Katalógusterem: nagy könyvtárakban, ahol az állományszám akkora, hogy a katalógus-szekrények is megtöltenek egy termet, csak ott alakítanak ki számára külön teret. Helyet kell biztosítani a jegyzetelésnek is. A katalógusterem feladata a könyvtári állományban való keresés, eligazodás lehetővé tétele, ezért elérhetően és rendezetten kell, hogy prezentálja a katalóguscédulákat, esetleg biztosítson hozzáférést a számítógépes katalógushoz is.

Kölcsönző pult: a könyvtár egyik igen fontos tere. Minden könyvtárban megtalálható. Kisebb könyvtárakban nem különül el más terektől, pl. olvasóteremtől. Fontos feladata a kölcsönzés biztosítása mellett a könyvtáros és az olvasó kapcsolatának megteremtése is.

Fono- és/vagy videotéka: szinte minden könyvtár rendelkezik nem hagyományos dokumentumokkal: videofilmekkel, hangzó anyagokkal. Ezek helyben történő igénybevételéhez olykor külön helyiség áll rendelkezésre.

Számítógépterem: a könyvtári szolgáltatások között ma már eléggé elterjedt a számítógép-, illetve internethasználat biztosítása. Ehhez megfelelően elhelyezett gépekre van szükség, megfelelő térben: a gépek ne legyenek túl közel egymáshoz (a felhasználók ne zavarják egymást), de elég közel legyenek egymáshoz, hogy a hálózat kiépíthető legyen.

Kutatószoba: nagyobb, speciális állománnyal rendelkező könyvtárak rendelkeznek olyan terekkel, melyek eléggé szeparáltak a zavartalan munkához, a könyvtári állomány tudományos igényű használatának feltételei rendelkezésre állnak.

Egyéb, pl. fénymásoló, kávézó, klubszoba, kiállítási tér: a könyvtár alapfunkciói mellett számtalan közösségi funkciót betölthet. Ezek esetenként a főfunkció tereiben, máskor, amennyiben a könyvtár kialakításánál erre lehetőség volt, speciális terekben kerül sor.

A korszerű könyvtár tereinek akadálymentesnek kell lennie, tehát mozgáskorlátozottak számára is átjárhatóaknak. Ez azon túl, hogy etikai kívánalom, jogszabályban is rögzített kötelezettsége a könyvtár fenntartójának.

Dokumentumok szakrendje

A könyvtári betűrend kialakításakor a dokumentumokat szerzőjük (ennek hiányában címük) alapján betűrendbe sorolják. A besorolás alapja a latin ABC, és megkönnyítését teszi lehetővé a Cutter-szám (a kezdőbetű és egy - a név betűrendi helyére utaló - szám kombinációja).

A könyvtári szakrend kialakításakor a dokumentum a Cutter-szám mellett egy háromjegyű szakrendi jelet is kap, ezek alkotják a raktári jelzetet, ami biztosítja, hogy a dokumentum mindig megtalálható legyen a polcon.

A szakrendi jel alapja az ETO (Egyetemes Tizedes Osztályozás). Az ETO lényege, hogy a dokumentumokat tartalmuk szerint tíz fő csoportba sorolja:

0 általános, összefoglaló művek

1 filozófia, pszichológia, logika, erkölcstan, etika

2 vallás, teológia, mitológia

3 társadalomtudományok (szociológia, statisztika, politika, gazdaság, közgazdaságtudomány, pénzügy, kereskedelem, jog, államigazgatás, hadtudomány, nevelés, oktatás, néprajz)

4 üres

5 természettudományok (matematika, csillagászat, fizika, kémia, ásványtan, geológia, biológia)

6 alkalmazott tudományok, orvostudomány, műszaki tudományok, mezőgazdaság

7 művészetek, játék, sport

8 nyelv-, és irodalomtudomány

9 földrajz, történelem, életrajzok

A könyv

A könyv az ókortól a mai napig a legfontosabb és legelterjedtebb információhordozó. Megjelenési formája változatos, leginkább összefűzött vagy kötött papírlapokból áll. A papírlapokra írt, rajzolt vagy nyomtatott jelek hordozzák az információt.

A hagyományos, papíralapú könyvben leírt információkat az olvasás művelet segítségével ismerjük meg. A könyv számozott lapjain található szöveg olvasása a könyv elejétől a végéig, soronként, balról jobbra és fentről lefelé történik. A könyvben található részek megkeresésében a tartalomjegyzék és a tárgymutató vagy névmutató segít. A nyomtatott könyv sem tartalmilag, sem formailag nem változik a következő kiadás időpontjáig, önálló megjelenése van és manapság nem kézzel másolják, hanem nyomtatják.

A könyvek formai részei

A könyvnek formailag két fő része van:

A könyvborító, ami állhat: védőborítóból, kötéstáblából, gerincből, fülszövegből.

A könyvtest (belső rész), ami állhat: védőlapból, előzéklapból, címlapból, számozott oldalakból, mellékletekből, táblákból.

A könyv külső részét a kötéstábla (vagy borítófedél), a gerinc (a könyvtestet fogja össze) és a védőborító együttesen alkotja. A kötés szerint beszélhetünk keménykötésű, kötött könyvről vagy puha kötésű, fűzött könyvről. A kötéstáblán megtaláljuk a szerző nevét és a könyv címét.

A színes védőborító védi a kötéstáblát, de a figyelem felkeltésére is szolgál. A könyv védőborítójának két behajtott oldalára nyomtatott szöveget fülszövegnek hívjuk. Ebben általában ismertetés található a szerzőről, a könyvről illetve kedvcsináló is az olvasáshoz.

A könyv belső részét a kötéstáblák közé illesztett lapok alkotják. Ez a könyvtest. A lapok sorrendjét számozás határozza meg. A védőlap és az előzéklap nincs számozva, ezek a könyvtest többi részét védik.

A címlapon a könyv legfontosabb adatai szerepelnek: a mű szerzője, címe, illetve annak kiegészítése, a kiadó neve, székhelye és a megjelenés éve, a kiadásra vonatkozó megjegyzés, a könyv létrejöttében részt vevők nevei.

De találhatunk kiegészítő adatokat is a címlapon: eredeti cím, ha a könyv egy sorozat tagja, akkor a sorozat címét, a szerzői jogvédelemmel kapcsolatos adatokat, jele: ©, neve: copyright
Ez azt jelenti, hogy a könyv a szerző vagy a kiadó tulajdona, a hozzájárulásuk nélkül nem lehet kiadni, sokszorosítani és terjeszteni a művet. A szerzői jogok a szerző életében, és a halálától számított hetven éven át részesülnek védelemben. A jogvédelemre jogosult neve és a jogosultság kezdőéve rendszerint az első kiadás megjelenésének évét jelöli.

Magyarországon 1974 óta használnak ISBN számot. Ennek segítségével a világ bármely pontján be lehet azonosítani a dokumentumot. Két egyforma ISBN szám nincs. Minden könyvnek egyedi száma van. A 963 Magyarországot jelöli, a második egység a kiadót azonosítja, a többi szám a kiadvány önálló és ellenőrző száma. Például: ISBN 963 07 6539 X.

A címlap hátoldalán, vagy az utolsó oldalon találjuk a kolofont. Ez egy görög eredetű szó, kiadói, nyomdai adatokat közöl.

A könyvek tartalmi részei

A könyv tartalmi részét megelőzheti az előszó és a bevezetés. Az előszó a könyv megjelenésének, keletkezésének körülményeiről ad tájékoztatást. A bevezetést a szerző írja, segítségképpen a téma megértéséhez. A tartalmi rész után az utószó következhet, ami az alkotás végén található és a szerző művel kapcsolatos közléseit tartalmazhatja.

A mű szövegét az író részekre, fejezetekre, alfejezetekre tagolhatja. Előfordul, hogy ezeket a könyv minden lapjára ráírják. Ezt élőfejnek nevezzük. Az élőfej a lexikonokban fontos szerepet kap, hiszen segít az eligazodásban.

A jobb megértést segítik a lábjegyzetek (a lap alján levő magyarázat) és a széljegyzetek (a lap szélén elhelyezett magyarázat).

A tartalomjegyzék is a könyv használatát segíti. Megmutatja a mű felépítését. Az ismeretközlő művekben mutatókat is találhatunk. Ezek betűrendben sorolják fel a könyvben szereplő fontos fogalmakat, személyneveket, földrajzi helyeket.

A melléklet és a függelék olyan információkat tartalmaz, amiket a szerző fontosnak talált, de nem akart a műben elhelyezni (például táblázatok, rövidítések, nagyobb képek jegyzéke). Néha hibajegyzéket is jelentetnek meg a könyvhöz, amely javításokat tartalmaz, bekerülhet a könyvbe is, de önállóan is megjelenhet.

A fülszöveg segítségével a könyv tartalmáról is beszélhetünk, de a tartalomjegyzék is nagy segítség lehet.

A könyvborító

1. védőborító
2. kötéstábla
3. gerinc
4. fülszöveg

A könyvtest

5. védőlap
6. előzéklap
7. címlap
8. számozott oldalak
9. mellékletek, táblák

A könyv alakja és anyaga

A legősibb írásfelület a kő. Ebbe vésték vagy karcolták az egyiptomi hieroglifákat, hogy aztán évezredek múltával is olvasható formában maradjanak fenn. Kevésbé tartós, de jóval könnyebben kezelhető írásfelület volt a papirusz, melyet a Nílus mentén bőven termő papirusznád rostjaiból állítottak elő. A libernek vagy biblosznak nevezett lapokat egymás mellé ragasztották és az így kialakult hosszú szalagot fapálcákra tekerték. Ezekre a sokszor több méter hosszú tekercsekre hasábokban írták műveiket az ókor tudósai. Olvasáskor egy hasábnyi szélességben széttekerték a papiruszt, vagyis a „könyv” végére érve az egyik fapálcáról az egészet áttekercselték a másikra.
Az ókori keleti birodalmak fejlett íráskultúrája (Babilon, Asszíria) írástudói puha agyaglapokba hegyesre faragott pálcával írták az ékírás jeleit. A kevésbé fontos feljegyzések tábláit csak kiszárították a napon, a hosszú időre megőrzendőket cseréppé égették. Ninive romjainak feltárásakor sok ezer ilyen agyagtábla került elő a babilóniai király, Asszurbanipal (Kr. e. 668-626) könyvtárából. Ezek jelentős része ma a British Museumban található.
Keletebbre a hindu népek a palmira vagy palipotpálma leveleire karcolták írásaikat. Kínában a korai időszakban bambuszpálcákra égették az írásjegyeket. Talán ennek lehet maradványa, hogy a kínai írás fentről lefelé halad. A selyemre, mint írófelületre ecsettel festettek, vagy a képet sík felületű falapra vésték, majd ezt befestékezve a selyemre nyomták.
A görögök is és a rómaiak is használták írásra a viasszal bevont vékony falemezt. Erre a stílusnak nevezett kis szerszámmal írtak. A stílus egyik vége hegyes volt, ezzel írtak, a másik vége gömbölyű, ez volt a korabeli radír. A viasztáblák neve pugillaria vagy tabella. Fémkarikákkal több táblácskát is összekapcsoltak diptichonná, triptichonná vagy poliptichonná. Ha az írás feleslegessé vált, láng fölé tartva a viasztáblát, annak felülete sima lett, újra alkalmassá lett az írásra.

Az ókori világ legjelentősebb könyvtára (papirusztekercs gyűjteménye) Alexandriában volt, ahol egyes adatok szerint ötszázezer tekercset őriztek. A könyvtárat II. Ptolemaiosz alapította (Kr. e. 283-246). A másik jelentős könyvtár Pergamonban volt és méreteiben vetekedett az alexandriaival. Amikor Egyiptom uralkodója megtiltotta a papirusz kivitelét (éppen a pergamoni könyvtár térhódításának megakadályozására), a pergamoniak új írófelületet találtak fel. A fiatal juh vagy kecske bőre megfelelő eljárással kikészítve rendkívül tartós, írásra tökéletesen alkalmas anyagot, a pergament adta. Ez nemcsak egyenlő vetélytársává vált az egyiptomi papirusznak, hanem azt később teljesen kiszorította a használatból.

A papírt körülbelül kétezer évvel ezelőtt Kínában találták fel. Növényi rostokból illetve rongyhulladékból, ezeket elemi rostokra foszlatva, szétáztatva vizes pépet készítettek, melyből egy selyemszitával merítettek. A víz a szitán át kicsorgott, a szálak pedig papírrá álltak össze. Ennek szilárdságát szárítással, préseléssel, enyvezéssel jelentősen növelték, felületét simították, így olcsón, nagy mennyiségben készítettek írásra alkalmas anyagot. A papírgyártás titkát sokáig megőrizték, de a VII. század folyamán az arab seregek hódító háborúi során mégis eljutott a Közel-Keletre. Az arabok csak rongyhulladékot használtak a gyártáshoz, így igen jó minőségű papírt tudtak előállítani. Az első papírmalom (malomnak azért nevezzük a papírgyártó üzemet, mert az alapanyag tisztításához, foszlatásához, őrléséhez gépi erőt is alkalmaztak, ezt pedig szélkerék, vízikerék vagy lófogatú járgány hajtotta meg) 751-ben létesült Szamarkandban. A papír a keresztes hadjáratok révén kelet felől jutott el Európába, a papírgyártás technológiája viszont az arabok lakta mai Spanyolországon keresztül terjedt tovább. 1180-ban Fabrianoban, 1200-ban Bolognában már papírmalom működik.

A viszonylag olcsó, jó minőségű, írásra kiválóan felhasználható papír hamar egyeduralkodóvá vált, kiszorította az addig írásra használt anyagokat. Egyedül a pergamen, mint nemes anyag tartotta a versenyt egy ideig. A kézzel másolt kódexek jelentős része pergamenre íródott, de a könyvnyomtatás feltalálásakor még egy ideig az igényesebb műveket - legalábbis a példányszám egy részében - pergamenre nyomtatták.

Eleinte a pergament is tekercs formában használták, ennek kezelése és tárolása azonban nehézkes volt. Ezért a pergamenlapot félbe vagy négyrét hajtogatták, széleit azonos méretben egyenesre vágták. Az így kialakult dupla leveleket négyesével vagy ötösével vékony, keskeny bőrszíjakkal összefűzték. Így keletkeztek a kvaterniók és kvinterniók. Ezek a pergamen-kódexek már erősen megközelítették a mai könyv alakját. A IV. és V. század bizánci szerzetesei szívesen használták az egybefűzött pergamenlapokat, használatuk íráskor is és olvasáskor is sokkal kedvezőbb volt, mint a tekercseké. Azért, hogy a beírt lapokat, melyeket az illuminátorok, rubrikátorok, miniátorok gyakran művészi igénnyel festettek, díszítettek, megvédjék a sérüléstől és a piszkolódástól, vastag bőrrel betakarták, melynek szélei minden oldalról a lapokra hajlottak.
 

A pergamen, mivel nedvszívó, gyakran meghullámosodott, az egyszerű bőrborítás ez ellen nem védte meg. A nagyobb védelem érdekében a lapokat kemény, fából készült táblák közé fogták, melyeket a lapokat összefogó bőrszíjakhoz erősítettek. Még nagyobb lépés volt a könyv mai formája felé, amikor ezeket a fatáblákat bőrrel bevonták, díszítették, kapcsokkal összeszorították, vagyis a könyvet bekötötték. A könyvtest elkészítéséhez, a lapok összefűzéséhez új technikák alakultak és fejlődtek ki: a hasított szíjbordára, pergamenszalagra, kettős bordára fűzés, oromszegő készítése, bélhúrral végzett fűzés stb.

A könyvtábla díszítése nagyon fontos része volt a könyv előállításának. A könyv luxuscikknek számított, a díszítésnek ehhez alkalmazkodnia kellett. Csak az alaptechnikák felsorolása is hosszú: bőrmetszés, bőrdomborítás, nyomódúcokkal való vaknyomás, aranyozás, ötvös- és zománcmunkák illetve ezek különféle művészi kombinációi.
A XV. század első felében a díszített, festett, aranyozott metszés védelme érdekében a kötéstáblát már kicsivel nagyobbra szabják, mint a lapok mérete. Ebben az időben a könyvtárakban őrzött könyveket fektetve tárolják a polcokon. Emiatt terjed el az a szokás, hogy a könyv díszített metszésére ráírják a szerző nevét és a könyv címét. Különösen szép példái láthatók ennek a corvinák aranyozott metszésén.

A XV. század jelentős eseménye, a nyomtatás feltalálása, ami alapvetően befolyásolta a könyv külső megjelenését is. Míg a kézzel, hónapok vagy évek munkájával másolt, kötött és díszített könyv egyedi műalkotás volt, a nyomtatással előállított már tömegtermelés eredménye. A lényegesen megnövekedett példányszám gyorsabb, ennél fogva egyszerűbb munkát követelt meg a könyvek illusztrálása terén (színes, kézzel festett iniciálék és miniatúrák helyett fametszet és rézmetszet alkalmazása) és a könyvkötészet terén is (ritkulnak az ötvösművészeti díszítések, a gyorsabb munkához alkalmazkodnak a könyvtábla díszítései, a megváltozott vevőkör megelégszik az egyszerűbb, ezért olcsóbb kötéssel is).

Mindemellett a könyvkötés technikája nem változik, a fűzés, könyvtáblák közé illesztés technológiája ekkorra már kiforrott. Néhány évtized alatt a fejlődés eljut arra a szintre, amely azután több évszázadon át meghatározza a könyvkészítés menetét, és amelyet az egyes korok ízlése, művészi stílusirányzatai csak külső megjelenésében befolyásolnak.


A könyv fejlődése

A könyv előzményei

Az ókori sumer, egyiptomi, görög vagy éppen latin könyveket ma inkább agyagtábláknak, illetve tekercseknek mondanánk (a mai elnevezés a fentebb leírt formájú könyvekre érvényes), a latin liber, illetve görög byblion/byblos szavakat azonban összefüggő szövegük és mai könyv alakú reprezentációjuk miatt mégis könyvnek mondjuk.

A középkori kéziratos könyvek

A könyv közvetlen elődjének a legtöbbször pergamenre kézzel írt, összefüggő szöveget alkotó kéziratos könyvet tekinthetjük. A középkori Európa egyre fejlődő tudományos élete jelentős számú szöveg másolását tette szükségessé.

Az ókortól a kora középkorig a leggyakoribb kéziratos könyv a kódex volt, amely küllemében a mai könyvre emlékeztetett, mivel az elhasználódástól védő borítója, gerince volt, és lapjait összefűzték.

A kéziratos könyv a mai könyvtől eltérő olvasótábor igényeit elégítette ki, és készítésének technikai lehetőségei miatt jelentősen eltért attól. A kéziratos könyvet elsősorban a papság, a királyi közigazgatás, a feudális főurak és az egyetemek polgárai használták. Elvileg minden kéziratos könyv egyedi darab volt, a lapokat nem számozták, a szövegeket fejezetekre és bekezdésekre tagolták, és ezeket látták el számokkal. A könyvnek nem volt címlapja, kolofonja, a másoló nevét nem rögzítették. Néhány jelentős művet a középkorban rendszeresen használtak és másoltak, ezek idézésmódja a kéziratos könyvekből maradt ránk. A kéziratos könyvek egy része luxuskivitelben készült, gazdag illusztrációval, kiváló minőségű pergamenre festve. A könyv kalligráfiája, kézírásának képe művészi kivitelű volt. Ilyen kivitelben főleg vallási művek, illetve törvénykönyvek, kódexek készültek. Az egyetemi polgárság számára jóval egyszerűbb kivitelű és a késő középkorban már gyakran papírra írt kéziratos könyvek készültek. A szegényebb diákok egyetemi éveik alatt maguk készítették el kéziratos könyvtárukat.

A könyvek egyházon kívüli olvasása, az írni–olvasni tudás, az ezzel járó kulturáltság nem mindig érdemelt ki tiszteletet a köznép körében. Könyves Kálmán király olvasott ember volt, „könyves” neve viszont akkoriban nem dicsérő, hanem inkább gúnyolódó jelző volt: ma a „könyvmoly” szót használnánk helyette.

Gutenberg és a nyomda feltalálása

A könyvnyomtatás feltalálását Európában a legtöbben Johannes Gutenberg nevéhez kötik, aki a mozgatható betűnyomás legvalószínűbb feltalálója. Gutenberg az aranyműves társaival, illetve több más mester tőle függetlenül már az 1430-as években kísérletezett egy olyan mechanikus sokszorosítási eljárással, amivel szövegeket lehet reprodukálni. Azzal a technikával, amit könyvnyomtatásnak nevezhetünk, vélhetőleg ő tudott először az 1440-es évek végén kisebb füzetet, majd három év munkájával egy teljes Bibliát kinyomtatni.

Gutenberg találmányának lényege az önállóan használható, a szedés során újrarendezhető betű nyomóformák (karakterek) használata egy olyan egyszerű sajtó segítségével, amivel egy teljes papír- vagy pergamenívet tele lehetett nyomtatni, majd az íveket lapok szerint rendezve könyv alakba lehetett fűzni.

A könyvnyomtatás technikája lehetővé tette a drága pergamen helyett az egyre jobb minőségű és egyre olcsóbban elérhető papír használatát. Ugyan a betűmetszés és betűöntés kezdetben fáradságos és drága művelet volt, a mechanikus sokszorosítás és kéziratoknál ritkán használt papír egyre nagyobb kínálata összességében olcsóbb és megbízhatóbb terméket eredményezett a kódexeknél és másolt kéziratoknál. Már Gutenberg első, kezdetleges technikával, és nagy műgonddal készült 42 soros Bibliája is fele akkora költséggel készült, mint egy kézírásos Biblia.

Az első könyvek vagy ősnyomatok a középkori kéziratos könyvek és a mai könyvek közötti átmenetet képeztek. Az első nyomdászok a kéziratok írásképét, szerkesztési módját igyekeztek másolni. Gyakran kézzel illusztrálták, vagy festett iniciálékkal látták el műveiket.

 

A modern könyv kialakulása

A Gutenberg-féle eljárás helyét fokozatosan átvették a különböző rotációs technikák, ahol a nyomóforma nem sík, hanem henger alakú, így a nyomtatás folyamatosan történik.

A következő lényeges lépés az offset gépek elterjedése volt, amikor a nyomóhengert sík, és különböző bevonatok biztosítják, hogy a festék a szükséges helyeken megtapadjon, máshol ne.

Johannes Gutenberget gyakran nevezik a könyvnyomtatás feltalálójának. Valójában ő fejlesztett ki elsőként olyan, mozgatható betűelemeken és nyomógépen alapuló módszert, amellyel sokféle írott anyagot lehetett gyorsan és pontosan kinyomtatni. Gutenberg 1400 körül született, a németországi Mainzban. A könyvnyomtatás tudományában elért eredményei a század közepére tehetők. Legismertebb alkotását, a Gutenberg bibliát kb. 1454-ben nyomták Mainzban. Nem volt jó üzletember, nem tudott nagy pénzt csinálni a találmányából. Több perbe is belekeveredett, egy ilyen perben kobozták el a gépeit üzlettársa, Johann Faust javára. Gutenberg 1468-ban halt meg, Mainzban.

Gutenberg több lényeges módosítással tökéletesítette a nyomtatást. Többek között létrehozott egy betűmintához alkalmas fémötvözetet, egy precíz és hibátlan betűmintaöntéshez használható öntőformát, egy olaj alapú nyomdafestéket és egy nyomtatásra alkalmas gépet. Legfőképpen azért fontos amit tett, mert a nyomtatás alkotóelemeinek összekapcsolásával a gyártásnak egy hatékony rendszerét alakította ki. Gutenberg tehát a nyomtatás teljes gyártási folyamatát találta fel. A könyvnyomtatás jelentősége a tömegtermelésben van.
 

A könyvnyomtatás feltalálása

Mint a legtöbb találmány, a könyvnyomtatás sem előzmények nélküli. Pecséteket, bélyegzőket már az ókori Egyiptomban és Mezopotámiában is használtak. A szintén az ókori Keleten feltalált szövetnyomás – amelyet ma is használnak, a keresztes hadjáratok idején került Európába. Fatáblanyomással már képeket és szövegeket is sokszorosítottak. A fadúcnyomásnak is nevezett eljáráshoz az egész szöveget előre kivésték fából, az esetleges illusztrációkkal együtt, majd befestékezték, rátették egy nedves papírra és erősen dörzsölték. Az így létrejött dörzsnyomat, más néven kefelevonat annyira megnyomódott, hogy hátlapjára nem lehetett nyomtatni. A lenyomaton természetesen felcserélődött a jobb és a bal oldal. Ez képeknél kevésbé volt zavaró, a betűket viszont fordítva kellett kivésni fadúcon. Ez a jelenség nem volt újdonság. Ennek ellenére viszonylag sok a rontott betű, amelyet a nyomótáblán nemigen lehetett javítani: vagy újravésték az egészet, vagy benne hagyták a hibát. A fatáblanyomás kínai találmány, hamarosan átvették a japánok is. A legrégebbi fennmaradt példányok 8. századiak. Európában a 14. század végén szentképek és játékkártyák, a 15. század elején pedig már egész könyvek készültek ilyen módon. Ez utóbbiak eleinte üres hátlapjuknál összeragasztott dörzsnyomatokból álltak, készítőik azonban hamarosan áttértek az egyenletes nyomást biztosító prések használatára. Ez már kétoldalas nyomást is lehetővé tett. Dúckönyvként viszonylag kis terjedelmű, kelendő műveket jelentettek meg. A hamarosan megjelenő valódi könyvnyomtatással a fatáblanyomatú kiadványok nem versenyezhettek, így az 1520-as években megszűnt.

Tulajdonképpen hibás szóhasználat a könyvnyomtatás feltalálásáról beszélni, hiszen, mint a fentiekből nyilvánvaló, nem a könyvek nyomtatása volt újdonság, hanem a különálló, mozgatható betűk használata. Sőt ez sem volt ismeretlen a középkorvégi Európában. Már a Krétán talált, Kr. e. 16-17. századi, ún. Phaisztoszi Korong feliratának jeleit is így nyomták a lágy agyagba. Egy Pi Sing nevű kínai kovács a Kr. u. 11. században égetett agyagból készített betűkkel próbálkozott, a 14. században a koreaiak rézbetűkkel kísérleteztek. Nem valószínű azonban, hogy ezek bármelyikét ismerték a középkori Európában. Viszont az antik világ óta itt is használtak különálló betűket, elsősorban oktatási célra. 

Gutenberg találmánya a fémből öntött, elvben végtelen számú, egyforma példányban előállítható és elvben végtelenszer felhasználható betű volt, amely lehetővé tette a mai értelemben vett nyomtatást. (Az a vélekedés, hogy ez nem Gutenberg találmánya, hanem a németalföldi Laurenz Janszoon Costeré vagy az avignoni Prokop Waldvogelé, esetleg másé, a jelenlegi ismeretek szerint megalapozatlan, s némileg a Shakespeare-kérdésre emlékeztet.)

Minthogy a nyomtatás problémája az 1430-as években már biztosan foglalkoztatta, a könyvnyomtatás feltalálásának folyamata Strasbourgban történt, nyomtatványok viszont csak Gutenberg második mainzi korszakából maradtak fenn. A feltalálás egyezményes dátuma 1440. Gutenberg legrégebbi, csak töredékesen ismert nyomtatványa egy 1445 körül készült, az Utolsó Ítélettel foglalkozó Szibilla-könyv. Jobbra-balra dülöngélő, életlen betűinek vastagsága még nem egységes, sorai szabálytalanul végződnek, azaz nincsenek kizárva. Ezt követte számos Donatus- és több kalendáriumkiadás. Ez utóbbiak egyike, az 1455-re szóló, ún. Török-kalendárium, a legrégebbi magyar vonatkozású nyomtatvány. 1454. október 24-ei keltezéssel beszámol ugyanis arról, hogy a törökök Magyarország határvidékén vereséget szenvedtek. Ennek híre december 6-án ért Frankfurtba, onnan pedig hamarosan Mainzba, így a kiadvány még az év vége előtt elkészülhetett. Megemlítendő még két búcsúcédula (1454/1455), egy pápai bulla (1455), a Provinciale Romanum, vagyis az érsekségek és püspökségek áttekintése (1456 körül), egy imádság, egy ’köpölyöző és hashajtó kalendárium’ (1457), egy csillagászati kalendárium (1457/1458) és egy német nyelvű csízió, azaz verses kalendárium. Ezek között a kisebb terjedelmű nyomtatványok között néhány kifejezetten gyatra kivitelű is akad, ezeket a szakemberek egy része nem Gutenberg, hanem valamelyik alkalmazottja vagy tanítványa munkájának tartja. Nézetüket alátámasztja a több évi munkával készült, valószínűleg 1454/1455-ben befejezett, kétkötetes, ún. 42 soros Biblia tökéletessége. Valóban meglepő lenne ugyanis, ha az európai könyvművészet e remekének elkészítésével egy időben, sőt néhány évvel azt követően, ugyanaz a személy meglehetősen gyenge minőségű kiadványokat is nyomtatott volna.

A 42 soros Biblia (B42) nevét arról kapta, hogy egy-egy lapján mindkét hasábban 42 sor található. (Kivéve az első kilencet és a 129-től 132-ig következőket, amelyek negyven sorosak, ill. a tizediket, amelyik 41 soros.) Gutenberg igyekezett a kézírásokat utánozni, ezért számos rövidítést és összevont betűt alkalmazott, összesen 290 jelet használt. A B42 betű és szóközei egyenletesek, sorkizárása pontos, szedésképe szép, arányai harmóniát sugároznak. Nem túlzás azt állítani, hogy egyike a legszebb nyomtatott könyveknek. Példányszámát illetően a kutatók álláspontja nem egységes, valószínűleg 180 vagy 200 készült belőle. Ennek 20-25%-át pergamenre nyomták, a többit papírra. Minden ötödik példány (49 db) fennmaradt, számos töredéke is ismert. Magyarországon teljes példánya nincs, egy pergamen foliotöredék az OSZK-ban, egy teljes papírlevél a MTAK-ban, két pergamenfolio pedig a Soproni Levéltárban található. Minthogy ez utóbbit a 17. század közepén Sopronban könyvkötésre használták fel, feltételezhető, hogy a Bibliát korábban a városban használták. (A B42-nek több hasonmás kiadása is megjelent, ezek a nagyobb könyvtárakban hozzáférhetőek.)

Magyar szempontból különösen érdekes, hogy egy diplomáciai küldöttség vezetőjeként Vitéz János 1454. március 14-től 25-ig Mainzban tartózkodott, ahol a tárgyalások szünetében megtekinthette Gutenbergnek az éppen a B42-t készítő műhelyét. Feltételezhető az is, hogy a magyar főpap értesítette Aenea Silvio Piccolominit, a későbbi II. Pius pápát, aki kiterjedt levelezésében beszámol az új találmányról. Másfél évtizeddel később Vitéz Budára hívatta Andreas Hesst.

Gutenberg találmánya tehát a már korábban is használt egybetűs verőtő öntéssel történő sokszorosítása volt, s ezzel valóban ő teremtette meg a nyomtatás legfontosabb feltételét. A patrica, más néven bélyegzővas vagy patron, tulajdonképpen egy kemény ötvözetből metszett pálcika, amelynek tetejére az adott betű pozitív, kidomborodó tükörképe került. Ezt belekalapálták egy puha fémbe. Így létrejött a matrica negatív, benyomott, valós állású képe. Erről aztán a Gutenberg által kifejlesztett kézi betűöntő készülékkel percenként négy, azonos másolatot lehetett készíteni, elvben, végtelen számban. A kopás miatt természetesen időnként szükségessé vált a betűk után metszése. A nyomdai betűkhöz a 20. századig főként ólomötvözeteket használtak, de a legtöbb mai betűfém már nem tartalmaz ólmot. Még az ősnyomdászat korában önállóvá vált a betűmetszés és öntés, hamarosan megindult a betűtípusokkal történő kereskedés is. A nyomdászat már a 15. században manufakturális jellegű volt: kézi erővel, munkamegosztásban zajlottak a lehető legjobban megszervezett és a lehető leggazdaságosabban kivitelezett folyamatok. Egy nyomda felszerelése és üzemeltetése meglehetősen nagy tőkét igényelt, ezért gyakran társasági formában működtették, de számos nyomda még így is tönkrement. A sok csődhöz persze hozzájárult az is, hogy szerzői és kiadói jog nem lévén az utánnyomásokat készítő versenytársak ellen csak privilégiumok nyújtottak több-kevesebb védelmet. Az alább leírt munkákat a 19. századig kizárólag emberi erővel végezték, bibliofil kiadványok ma is készülnek a következő módon.

A kézműves nyomdában a betűket és a szóközökhöz használt ún. vakanyagot, méret és fajta szerint gondosan szétválogatva a szedőszekrény rekeszeiben tárolják, s onnét helyezik darabonként a szedővasba. A sorokat egy keretes falapra, a szedőhajóra gyűjtik, a sorkizárást a vakanyaggal, az egyenletes sortávolságot pedig térzővel biztosítják. A kiszedett sorokat erősen körbekötik, majd a korrektura számára kefelevonatot készítenek. A 15. századi nyomdászok korrektorként, latinul jól tudó egyházi személyt vagy humanistát alkalmaztak, hiszen a nyomtatványok háromnegyede latin nyelvű volt. A javítások és módosítások után, ha az adott ívfüzet összes lapjának szedése elkészült, megkezdődhet maga a nyomtatás. Ennek első fázisa, amelynek során beosztják, hogy mely lapokat, milyen állásban nyomtatnak együtt, a kilövés. A nyomtatásra kész, kiszedett lapot vagy lapokat a „kocsi”-ra téve festékezik. A fadúcnyomáshoz használt vizes alapú festékek a fémbetűkhöz nem váltak be, ezért a nyomdászok olajos alapú festékekre tértek át. A lámpakoromból, gyantából és kenceolajból álló festéket szőrlabdával kenik a nyomóformára, majd ráfordítják a papírt, esetleg pergament és betolják a tulajdonképpeni prés alá, amelynek tégelyét a szedésre szorítják. Az eleinte fából, később fémből készült tégely biztosítja a nyomás egyenletességét. A préselés után a kocsit kihúzzák, a papírt leemelik, majd szárítják, csak ezután lehet a másik felére is nyomtatni.

Ahhoz, hogy a szedés, a festékezés, a papír felhelyezése, a kocsi betolása, a préselés, a kocsi kihúzása, a papír leemelése és szárítása stb. gördülékenyen történjen, jó szervezésre, összeszokott munkatársakra és nagy gyakorlatra van szükség. Mindez aligha gyorsabb a kézírásnál, csak éppen eredménye nem egy, hanem több száz vagy akár ezer példány. Ráadásul ezek a példányok garantáltan egyformák, ami nagy előnyük a kéziratokkal szemben. Egy nyomdában, egy időben, sőt akár azonos nyomtatványon is dolgozhat egyszerre több szedő, a B42-t például hatan szedték. Hasonlóképpen több prést is használhatnak egyazon nyomtatványhoz, a B42 történetesen négy sajtóval készült. A kézzel festett díszítést és képeket fokozatosan váltotta fel a fametszetes. A fametszeteket gyakran kiszínezték. Rézmetszetes illusztráció ősnyomtatványokban ritka.

A könyvek terjesztése boltokban, vásárokon és utazó árusok által történt. A legtöbb kiadványt kötés nélkül szállították és árulták, s a vevők köttették be ízlésüknek és anyagi lehetőségüknek megfelelően. A kiadói, a kereskedői és a nyomdászi tevékenység elkülönülése az ősnyomdászat korára nem jellemző. A nagy nyomdák vezetői elsősorban szerveztek és kereskedtek, a kisebbeknél viszont mindenki, gyakran a családtagok is részt vettek a nyomtatásban vagy a kiegészítő feladatok elvégzésében.

Az átlagos példányszám a kezdeti százas nagyságrendről még a 15. században ezerre emelkedett. Ebben az időszakban mintegy 4000 betűtípussal, kb. 30000 féle nyomtatvány készült, összesen vagy 15000000 példányban. A nyomdák száma is egyre nőtt. 1500-ig mintegy 250 helyszínen kb. 1100 működött. A latin és a másik két szent nyelv a görög és a héber mellett egyre több nemzeti nyelvű kiadvány is megjelent. A vallásos témájúak mellett jogi, orvosi és tankönyveket, klasszikus auktorokat, ill. természettudományos és szórakoztató irodalmat is kinyomtattak.

A legkorábbi nyomtatványokon nem tüntették fel azt a tényt, hogy nem kézírással készültek, sőt eleinte legalábbis a példányok egy részét kódexként árulták. Egy 1460-ban Mainzban, valószínűleg Gutenberg részvételével nyomtatott, latin nyelvtannal kiegészített szótár, a Chatolicon kolofonja viszont büszkén hirdeti, hogy, e mű a Mindenható segedelmével nem náddal, íróvesszővel, avagy lúdtollal íratott, hanem patronoknak és sablonoknak csudás összeillesztése, aránya és egyformasága nyomán”.

Az alapanyagok és a felszerelés drágasága miatt Gutenberg többször is hitelt vett fel, a legnagyobbat egy Johann Fust (†1465) nevű mainzi polgártól, aki előbb zálogjogot szerzett magának a nyomdára, majd pedig betársult a vállalkozásba. Kettejük pereskedéséből Fust került ki győztesen. A vesztes Gutenberget igen jelentős anyagi kár érte, önállóan valószínűleg nem nyomtatott többé, más vállalkozások résztvevőjeként, esetleg alkalmazottjaként viszont igen. Feltételezhetően részt vett a nem sokkal 1461 előtt elkészült ún. 36 soros Biblia (B36) munkálataiban is. A mindenéből kiforgatott, szegényen és elhagyatva agonizáló zseni romantikus képe biztosan legenda, hiszen Gutenberg 1465-ben a mainzi érsek udvari embere lett.

Miután Fust megszerezte Gutenbergtől a felszerelést, a nyomdát Peter Schöffer (†1502) vitte tovább, Fust pedig a könyvek forgalmazását irányította. Már első kiadványukban, az 1457-es Mainzi Zsoltároskönyvben is közös cég tagjaiként szerepeltetik magukat. Schöffer korábban Gutenberg mellett dolgozott, a perben azonban Fustot támogatta. Minthogy Fust lányát vette feleségül, apósának halála után egyedül vezette tovább a céget, amelyet fia, majd unokája örökölt. Schöffer, mint ezt az 1462-ben megjelent 48 soros Biblia is tanúsítja kiváló nyomdász volt, ő készített először görög nyomdabetűket (1465).

A nyomdászat elterjesztésében jelentős szerepük volt a mozgékony ún. vándornyomdászoknak, akik kis műhelyükkel oda költöztek, ahol valamilyen konkrét lehetőség vagy megbízatás adódott. Több ősnyomdászról például Schöfferről tudható, hogy eredetileg írnok volt. A nyomdászat a német nyelvterületen túl hamarosan megjelent Itáliában (1465), Csehországban (1468), Franciaországban (1470), Németalföldön (1472), Magyarországon (1473), Spanyolországban (1473), Lengyelországban (1474), Angliában (1476), Dániában (1482), Svédországban (1483) és Oroszországban (1493) is.

Végül következzen néhány érdekesség. Az első nyomdász-sztrájk „a mesterek és a szolgák” közötti ellentétek következtében 1471-ben volt Bázelben. Aranyfestékkel az augsburgi Erhard Ratdolt nyomtatott először, mégpedig a Thuróczy-krónika előszavát a Mátyás királynak és Beatrix királynénak szánt példányokban. Ő készített először betűmintalapot is. A legnagyobb, száz alkalmazottat foglalkoztató műhely Anton Kobergeré volt Nürnbergben. Ebben huszonnégy sajtót használtak, de gyakran ez sem volt elég, ilyenkor más nyomdákkal, bérmunkában végeztették el a feladatot. Koberger forgalmát könyvesboltja és utazó ügynökei mellett Európa-szerte (pl. Budán) megnyitott fióküzletei is növelték. Egyik legszebb kiadványa a Hartmann Schedel által írott, latinul és németül is többször megjelent, 1809 (!) fametszettel illusztrált Világkrónika. Ebben található Buda legrégebbi hiteles ábrázolása.

Az ősnyomtatványok az 1500. december 31-ig, Európában, szedés-nyomással készített nyomtatványok. A legtöbb könyvtár szintén a latin elnevezés hatására Inc.+sorszám jelzettel látja el ősnyomtatványait, és a kódexekhez hasonlóan a többi könyvtől elkülönítve őrzi őket. Az ősnyomtatványok modern kutatása 17-18. századi előzmények után a 19. században kezdődött. Feldolgozásuk hasonló a kódexekéhez, azzal a lényegi különbséggel, hogy az incunabulumok nem egyedi darabok, még akkor sem, ha történetesen csak egyetlen példányuk maradt fenn. Ősnyomtatványok lapjaira az ívjelzés betűjelével és a levélnek az íven belüli sorszámával kell hivatkozni. Az ősnyomtatvány-katalógusok többsége egy-egy gyűjtemény anyagát összegzi, de vannak olyanok is, amelyek egy adott területen készülteket dolgoznak fel. Teljességre törekvő, új nyilvántartásuknak eddig első harmada jelent meg.

Letölthető